az a nyelv, amely mindig hűséges cinkosom volt abban a játékban, amelynek tétje a dolgok kimondása vagy ki nem mondása volt, s amellyel (figyelem, képzavar!) szavak nélkül is megértettük egymást, egymás kezére (szájára?) játszottunk, s amely eddig az életem biztonságot és stabilitást nyújtó alapját jelentette (ti. bármi történjék is, mindenki csalárd, de a nyelv, az nem hagy el), szóval ez a nyelv, és éppen ebben a képtelen helyzetben, éppen most, amikor leginkább szükségem lenne rá, ez a nyelv nem engedi, hogy az anyámról beszéljek, az anyámról, akinek a jelenléte éppen olyan magától értetődő és biztonságot nyújtó volt mindig, mint a nyelv, és akinek a hiánya és a róla való beszéd lehetetlensége a gondolataim teljes némaságát eredményezik. (oudania es ketnie.)