a tábor azt hozza ki belőlem, hogy elkezdtem úgy gondolni az emberekre, hogy "manó" meg "picuri". (az ember hajlamos így hívni valakit, aki alig ér fel a derekáig.) ja, meg hogy rettegek attól, hogy egyszer összeesek a lépcsőn, és kitöröm a nyakam. idén kicsit kevesebb időt töltök a gyerekekkel, mint tavaly, a média miatt: a délutáni programok idején általában a délelőtt elkészült szövegeket dolgozzuk fel, tesszük fel a blogra stb., még csapatom sincs, úgyhogy igazi kincs minden állomásként eltöltött este. ma este pedig állomás voltam, úgyhogy most jó.